Jövő

Azt kell mondanom, napról-napra egyre jobban érzem, hogy mindjárt vége. Nézem a naptárat, szinte már olyan közel van az érettségi, hogy fejben is számon tarthatom a napokat addig.
Nagyon félek, megint. Ennyire talán még az előrehozott érettségiktől sem féltem, pedig utána úgy éreztem, piskóta az egész. De talán mégsem...
Úgy érzem, hogy amint megtanulok valami újat, valamit, amit már eddig tudtam, elfelejtek. Szinte látom, hogy a német szavak tanulása közben szállnak ki a fejemből a régiek... Félelmetes!
Tegnap elküldtem a jelentkezésemet, úgyhogy most már e mellé is pipát tehetek az elintézendő dolgok listáján. Nagyon félek, hogy valamit elrontottam, hiába néztem át én is legalább tízszer, illetve az illetékes tanárnő is legalább négyszer... Hihetetlenül félelmetes érzés, hogy itt áll a küszöbön a nap, a napok, amikor talán eldől a jövőm. Csak reménykedek, hogy sikerül véghezvinnem, amit szeretnék, és úgy, ahogy szeretném... Csak az a baj, hogy mindig úgy érzem, nincs elég időm... holott van, csak mindenfélére elpazarolom... De, hát, egyszer élünk... csak nem mindegy, hogy hogy..